II.

Hendricks a legközelebb akkor szólította doktornak Kurseddet, amikor átmásztak a roncsba, ám az ápoló arckifejezését elrejtette az űrruha.

– Mi történt? – kérdezte kíváncsian körülnézve Conway. – Baleset, ütközés vagy micsoda?

– Az elméletünk az – felelte Hendricks hadnagy –, hogy a fénynél nagyobb sebességet biztosító két hiperhajtómű egyike fölmondta valamiért a szolgálatot. A hajó egyik fel hirtelen visszatért a normális térbe, azaz jóval fénysebesség alá. Persze a hajó kettévált. A hibás generátorokat tartalmazó rész maradt le – folytatta Hendricks –, mert a baleset után az ép generátoroknak még működniük kellett néhány másodpercig. Különféle biztonsági berendezések léptek működésbe, hogy lezárják a lyukat, de minthogy a lökés szinte szétvetette a hajót, nem sok sikerrel. Ám az automatikus vészjelzést sikerült leadniuk, és szerencsére mi vettük is, és valahol odabent kell még lennie nyomásnak, mert észleltük egy túlélő mozgását. Csak azt nem értem – fejezte be józanul –, hogy mi történhetett a hajó másik felével. Mert az nem adott le vészjelzést, másként azt is hallottuk volna. Tehát abban a részben is lehet túlélő.

– Nem irigylem szegényt – mondta Conway. Aztán határozottan folytatta: – Mert mi ezt fogjuk megmenteni. Hogy juthatok a közelébe?

Hendricks ellenőrizte a ruháikat, gravitációs öveiket, oxigéntartályaikat, aztán azt mondta:

– Sehogy, legalábbis egyelőre. Kövessen, és megmutatom, hogy miért.

O'Mara említette, hogy nem lesz könnyű elérni a túlélőt, gondolta Conway, bár ő csak a szokásos törmelékre gondolt. De a hadnagy szakértő arcára pillantva és ismerve a Hadtest ütőképességét, sejteni kezdete, hogy a gondok nem közönségesek.

Ám amikor beljebb hatoltak, a roncs belseje meglehetősen tisztának látszott. Itt-ott lebegtek kisebb törmelékdarabok, de semmi komoly. Conway csak alaposan körülnézve látta, hogy mekkora a pusztulás. Nem volt egyetlen csavar, lemez vagy szerkezet sem, amely ne lötyögött volna.

Beléptek egy fülkébe, amelynek túloldalán egy átégett, nehéz ajtó látszott, rajta mindenütt az ideiglenes légzsilipet biztosító, gyorsan záródó zselé nyomaival.

– Ez a problémánk – mondta Hendricks Conway kérdő pillantására. – A szerencsétlenség szétrázta a hajót. Ha nem lennénk a súlytalanság állapotában, darabokra esne.

Elhallgatott, és Kursedd segítségére sietett, mert az nehezen tudott csak átfurakodni az ajtón lévő lyukon, aztán folytatta.

– Az összes légmentes ajtó nyilván automatikusan záródik, ám a hajó jelenlegi állapotában egy bezárt légmentes ajtó egyáltalán nem azt jelenti, hogy az ajtó túloldalán van nyomás. És azt hisszük ugyan, hogy sikerült megfejtenünk a kézi vezérlő működését, de nem tudjuk biztosan, hogy ha egy ajtót kinyitunk, nem nyílik-e ki automatikusan az összes, ami végzetes lehet a túlélőre.

Conway rövid, de mély sóhajtást hallott, aztán a hadnagy folytatta.

– Kénytelenek vagyunk zsilipeket elhelyezni minden egyes válaszfalnál, hogy ha lenne nyomás a túloldalon, ne szökjön el egyszeriben az egész, amikor átégetjük a válaszfalat. Csakhogy ez időrabló munka, de nem rövidíthetjük le, ha nem akarjuk kockára tenni az idegen életét.

– Több mentőalakulat a megoldás – mondta Conway. – Ha itt nincs elég, hozhatunk a kórházból. Ez lerövidítené az időt.

– Nem, doktor! – mondta nyomatékkal Hendricks. – Mit gondol, miért álltunk meg ötszáz mérföldnyire a kórháztól? Ebben a roncsban még jelentős erőtartalék van, s amíg nem tudjuk pontosan, hol és milyen, addig óvatosan kell haladnunk. Meg akarjuk menteni az idegent, érti, de nem akarjuk fölrobbantani sem őt, sem magunkat. Ezt nem mondták a kórházban?

Conway a fejét rázta.

– Talán nem akartak idegesíteni vele.

Hendricks nevetett.

– Én sem akarom idegesíteni. De komolyan, a robbanásveszély nagyon kicsi, ha kellően elővigyázatosak vagyunk. Ám ha az egész roncsot ellepnék az emberek, a robbanás szinte biztos lenne.

Miközben a hadnagy beszélt, áthaladtak két másik termen és egy rövid folyosón. Conway észrevette, hogy minden terem színösszeállítása más és más. A túlélő fajának, gondolta, igen egyéni elképzelései lehetnek a belső terek díszítéséről.

– És maga szerint mikor érik el a túlélőt? – kérdezte.

Erre az egyszerű kérdésre hosszú és bonyolult a válasz, magyarázta bánatosan Hendricks. Az idegen jelenlétéről a zajból tudnak, pontosabban a vibrálásból, amit okoz. Ám a roncs állapota meg a mozgások szabálytalan időtartama és gyöngülése lehetetlenné teszik a pontos helymegállapítást. A roncs közepe felé vágnak utat, mert föltételezik, hogy a sértetlen, légmentesen lezárt fülke leginkább ott lehet. Másrészt most már nem is észlelik a vibrálást, mert elnyomja a mentőosztag zaja és mozgása. Egyszóval két-három órára van még szükség. És miután kapcsolatot teremtettek vele, gondolta Conway, neki analizálnia és reprodukálnia kell a légkörét, biztosítania kell a nyomás- és gravitációs igényeit, föl kell készítenie az elszállításra, és el kell látnia a sérültet addig is, amíg a kórházba kerül.

– Az nagyon sok – mondta elszörnyedve Conway. Nem lehet elvárni az egyre gyöngülő túlélőtől, hogy örökké éljen. – Elő kell készítenünk a beteg elhelyezését anélkül, hogy látnánk a beteget. Nem tehetünk mást. Hát ezt fogjuk tenni.

Conway gyorsan utasításokat adott, hogy szedjék föl a padló egyes részeit, hogy megvizsgálhassák az alattuk megbúvó gravitációs rácsokat. Ehhez ő nem ért, mondta Hendricksnek, de a hadnagy biztosan eléggé pontosan meg tudja határozni a rácsok teljesítményét. A gravitáció közömbösítésének csupán egyetlen módját ismerte a galaktika minden űrhajózó faja; ha a túlélő faja másképp csinálja, akkor nyomban föl is adhatják az egészet.

– Bármely életforma fizikai jellegzetességeire következtethetünk – folytatta – az élelmükből, gravitációs rácsaik méretéből és erejéből, a csővezetékek eldugott szakaszaiban megrekedt levegőből. Ha elegendő ilyen adatunk van, reprodukálni is tudjuk az életkörülményeit.

– A levegőben lebegő tárgyak némelyike talán élelmiszertartály – szólt közbe hirtelen Kursedd.

– Jó ötlet – helyeselt Conway. – De először légmintát kellene szerezni, hogy elemezhessük. Akkor már lenne némi fogalmunk az anyagcseréjéről, és könnyebben kitalálhatnánk, hogy melyik tartályban van festék, és melyikben lekvár!

Másodpercekkel később megindult a kutatás a roncs levegőtartalékai után. Conway tudta, hogy minden űrhajó minden fülkéjében rengeteg cső fut, ám itt még a legkisebb fülkékben is hihetetlenül sok és igen bonyolult csőrendszereket találtak. A látványtól megmozdult valami az agyában, de vagy az asszociációs központja hagytak ki, vagy a lökés volt túl kicsi ahhoz, hogy kisüssön valami okosat.

Conway meg a többiek abból a föltevésből indultak ki, hogy ha egy fülkét légmentesen záró válaszfalak határolnak, akkor a fülkében a levegőt biztosító csővezetékben a belépés meg a kilépés helyén szelepnek kell lennie. Tehát az olyan csőszakasz megtalálása, amelyben légkör van, csak idő kérdése. Csakhogy a mindent beborító csövekben vezetékek és kábelek is futottak, s némelyikük még élt is. Így hát minden csődarabot végig kellett vizsgálni egy-egy törésig, ahol aztán megbizonyosodhattak róla, hogy a csőben nem levegő van. Hosszadalmas és kimerítő munka volt, s Conway dühöngött magában, hogy ezen a teljesen mechanikus rejtvényen múlhat betegének az élete. Dühösen kívánta, hogy bárcsak megtalálnák már a túlélőt, hogy visszaváltozhasson viszonylag ügyes orvossá ahelyett, hogy kétbalkezes mérnökként tevékenykedik.

Két óra telt el, s a lehetőségek köre leszűkült egyetlen vastag csőre, ami kivezető nyílás lehetett, valamint egy vaskos csőcsomóra, amely nyilvánvalóan behozta a levegőt. Aztán kiderült, hogy hét bevezető nyílás van!

– Egy olyan lény, amelynek hét különböző vegyi anyagra van szüksége… – kezdte Hendricks, aztán tanácstalanul elhallgatott.

– Csupán egyetlen cső szállítja az alapvető elemet – mondta Conway. – A többiben nyilván nyomelemek vannak, vagy olyan semleges elemek, amilyen a mi levegőnkben a nitrogén. Ha azok a szelepek nem zárultak volna le, amikor a fülkéből megszökött a nyomás, akkor most nem tudnánk az arányokat.

Magabiztosan beszélt, pedig csöppet sem volt az. Rossz előérzete volt. Kursedd megindult. Fölszereléséből elővett egy kis vágópisztolyt, a sugarát egy hathüvelykes, foszforeszkáló tűre összpontosította, amit aztán gyöngéden az egyik csőhöz érintett. Conway közelebb ment, kezében a nyitott mintagyűjtő palackkal.

Hirtelen sárga pára áradt ki, és Conway lecsapott rá. A palackban alig volt több puszta semminél, a gáz mégis elegendő volt az elemzéshez. Kursedd máris a következő csőre támadt.

– Csupán a látványból ítélve, azt hiszem, klór – mondta munka közben a DBLF. – És ha a klór a légkörének az alapvető eleme, akkor a módosított PVSJ kórterem is jó lesz neki.

– Valahogy – mondta Conway – úgy érzem, hogy nem ilyen egyszerű ez.

Alig fejezte be, amikor valami nagy nyomású fehér pára tört elő, és borította ködbe az egész fülkét. Kursedd ösztönösen hátrahőkölt, elrántotta a pisztolyt, a lyukas csőből kiáramló pára pedig folyadékká változott, és dühösen bugyborékoló és gőzölgő gömböcskéket alkotott körülöttük. Úgy néz ki, és úgy viselkedik, mint a víz, gondolta mintát véve Conway.

A harmadik lyukasztásnál a gáz hatására a láng egy pillanatra föllobbant. Ezt a reakciót semmivel sem lehetett összetéveszteni.

– Oxigén – mondta ki Conway gondolatát Kursedd –, legalábbis nagy oxigéntartalom.

– A víz nem izgat – szólt közbe Hendricks –, de a klór meg az oxigén szerintem együtt belélegezhetetlen.

– Úgy van – mondta Conway. – Minden klórt belélegző lény pillanatok alatt elpusztul az oxigéntől, és fordítva. Ám lehet, hogy mindezek a gázok csupán nyomelemek, és a döntő alkotóelemet még nem találtuk meg.

Néhány percen belül mintát vettek a többi négy csőből is, s közben Kursedd nyilván azon töprengett, amit Conway mondott. Aztán mielőtt elindult volna a mentőhajóra analizálni a mintákat, az ápoló megállt.

– Ha mindezek a gázok csupán nyomelemként vannak jelen a légkörükben – mondta tolmácsgép színtelen hangján –, akkor miért nincsenek előre összekeverve és egyetlen csőbe sűrítve, ahogyan mi meg a többi fajok csinálják? Hogy az összes egyetlen csövön jöjjön ki.

Conway krákogott. Pontosan ez a kérdés nem hagyta nyugodni, és fogalma sem volt, hogy mit feleljen rá.

– Rögtön kérem a minták elemzését – mondta tehát élesen. – Mi majd Hendricks hadnaggyal megpróbáljuk kitalálni a lény méretét és nyomásigényét. És ne aggódjon – mondta szárazon. – Idővel minden kérdésre választ kapunk.

– Remélhetőleg még a gyógykezelés alatt – mondta búcsúzóul Kursedd –, és nem a boncolásnál.

Hendricks minden további bíztatás nélkül hozzálátott a gravitációs rácsok megvizsgálásához. Conway úgy érezte, hogy olyan embernek látszik, aki pontosan tudja, mit csinál, ezért hagyta a hadnagyot, és ment valami bútort keresni.